Mai napi szösszenet

Álmodtam valamit. Tök mindegy, hogy mit, mert nem volt sem érdekes, sem izgalmas. Átlagos életképek, egy teljesen átlagos életből. (Habár rémlik, hogy voltak valami 3 méteres fehér szőrű gyapjas mamutok is, de ilyenen nem akadunk fenn.) Ami érdekes, hogy álmomban volt egy fiktív személyiségem egy fiktív világban, voltak fiktív emlékeim is. Bármire is gondoltam vissza, fel tudtam idézni, nem jelentett problémát. Nem tudtam, hogy álmodok, csak éltem az életem. Mikor felébredtem, két dolog jutott eszembe.

Az egyik, hogy mi van, ha az élet is egy ilyen álom. Szépen komótosan éljük, történnek a dolgok, aztán meghalunk. Ekkor felébredünk a valóságban (bármit is jelentsen ez). Elsőre kicsit zavar, hogy annyira tekertünk teljesen valótlan célokért. Aztán kis idő múlva megrázzuk magunkat, sétálunk egy kicsit. Talán elelmélkedünk az álmunkon, és a nap végeztével újra lefekszünk aludni. Sokan sokféleképpen megfogalmazták ezt a gondolatot. Írók, költők, filozófusok, stb. Ami még talán érdekes, hogy az álomra mint olyanra nincs magyarázat. Nincs rá szükség. Tudom, hogy vannak elméletek, hogy az agy ilyenkor rendszerezi az emlékeket, stb. de ezeket utólag gyártottuk, hogy megmagyarázzunk egy jelenséget. Olyan mint ha az álomban való álommal csak "súgnánk" magunknak, hogy ilyesmi létezik. Pusztán azért, hogy elgondolkozzunk rajta, hogy vajon ébren nem-e álmodunk … 😉

A másik ami eszembe jutott, hogy a virtuális valóság kapcsán az az irány, ahogyan jelenleg gondolkodunk, zsákutca. Minden ilyen témájú írásban számítási kapacitásról esik szó. Arról, hogy milyen nehéz részecskéket szimulálni, hogy milyen bonyolultak a fizikai törvények, stb. Pedig a valójában a fizika teljesen lényegtelen valami. Nehezen tudom elképzelni, hogy ezen az úton célt érnénk, amennyiben a cél a valóditól megkülönböztethetetlen virtuális valóság alkotása. Úgy tűnik, hogy fizikai komponensekből nem igazán fogunk tudni olyan gépet építeni, ami egy egész világot pontosan szimulál. Elég ha csak arra gondolunk, hogy egy ilyen géppel szimulált világban építünk egy másik ilyen gépet. Hogy lenne elég számítási kapacitása arra, hogy saját magát élethűen szimulálja? Paradoxonnak tűnik a dolog. Ugyanakkor ott a másik lehetőség, hogy nem az érzékek szintjén, hanem annál sokkal absztraktabb módon végezzük a szimulációt (valahogy úgy, mint ahogy itt írtam: http://lf.estontorise.hu/archives/305). Ez esetben a szimuláció csak amolyan irányított álom. A gép a saját elménkből dolgozik. Töredékeket, fogalmakat szed össze, és állítja össze számunkra történésekké úgy, hogy minden az elvárásainknak megfelelően történjen. Egy ilyen álmot valóságosnak élnénk meg, és bármilyen kísérletet is végeznénk, nem tudnánk eldönteni, hogy nem valós, hisz minden kísérletnek az lenne a kimenetele, amit várunk tőle. Ha megértenénk az agy működését, talán összeállíthatnánk egy ilyen gépet.   Arra is látok esélyt, hogy kiderülne, hogy mindehhez nem is kell olyan nagy számítási kapacitás, mivel a munka oroszlánrészét az agy elvégzi helyettünk. Talán csak terelgetni kellene az álmot, amit az agy automatikusan generál. Az is lehet, hogy valamiképp össze is lehet kötni több agyat, hogy együtt éljék át a mesterségesen gerjesztett irányított álmot. És hogy visszautaljak az előzőekre, talán már meg is csináltuk …  😉

#blog  

Post imported by Google+Blog for WordPress.