Ez a nap is pont olyan volt, mint a többi. A vekker éktelen hangosan elkezdett csörögni, én pedig a legmélyebb álmomból hirtelen felkelve, artikulálatlan hangon próbáltam túlordítani: "Kussolj már!" A vekker szófogadóan elhallgatott, én pedig gyorsan felültem az ágyban. Bár nem sok kedvem volt hozzá, de tudtam hogy ha nem ülök fel, tutira visszaalszom, és kezdhetjük elölről az egész tortúrát. Megdörzsöltem a szemem, és felvettem a szemüvegemet. E nélkül már szinte vak vagyok. Még egy jó másfél percet ültem az ágy szélén mire teljesen magamhoz tértem. Hívogató fény szűrődött be az ajtómon lévő, indákból szőtt spagetti függöny rojtjai között. Felálltam, és kisétáltam. Kint persze már szikrázóan sütött a nap, mint mindig. Imádtam ezt a látványt. A lábam előtt elterülő szikrázó homok, és a lágyan hullámzó végtelen tenger, ami csak úgy csillog a napsütésben. Naphosszat el tudtam volna nézegetni, de már így is késében voltam, úgyhogy gyorsan megmosakodtam a faház melletti forrás vizében. A faház a szigeten amolyan céges juttatás. Minden alkalmazott kap egy ilyet. Nem csak együtt dolgozunk, hanem a nap nagy részében együtt is élünk. Mint egy falu. Vagy méginkább egy nagy család. A mellettem lévő házban Anna lakik a marketing részlegről, szemben pedig András, aki ha jól látom éppen pecál.
- Szevasz Bandi!
Nem nagyon felel. Gondolom megint elszunyált. Én viszont mindjárt elkések. A ház közepén lévő transzport pont már villog. Ugrásra kész. Besétálok a közepére. Egy villanás, és máris a konferencia teremeben vagyok.
Az ablakon vöröses fény szűrődik be. Oh, a francba, már megint ez a flancos marsi hotel. Ne értsetek félre, semmi gondom a Marssal, de ez a terem pont egy olyan divatos aszteroida hotelben van. Ezek a hotelek a bolygó körül keringő mesterséges aszteroidákról lógnak le a felszíntől pár kilométeres magasságba. A tárgyaló a legfelső (vagy legalsó, attól függ honnan nézzük) szinten van, és az alja teljesen átlátszó. A szoba közepén ott egy asztal, pár szék, alattunk meg a szédítő mélység. A többiek tudják, hogy tériszonyos vagyok. Valószínűleg szívatásból választották a helyszínt.
- Szevasz Laci!
- Szervusztok! Frankó ez a függő hotel! - mondtam némi iróniával.
- Ugye? - válaszolta Gábor alig titkolt gonosz mosollyal az arcán - Tök drága a bérleti díja, de adunk a külsőségekre.
- Szuper! - válaszoltam mosolyogva. Bár zavart a mélység, próbáltam leplezni.
- Szóval a mai meeting témája... - kezdett bele Gábor, de eltorzult a hangja, és az egész környezet egy pillanat alatt szertefoszlott.
Újra a szobámban találtam magam.
- Basszus, megint az a rohadt akkupakk. - tört ki belőlem.
Körben fehér falak, a szoba közepén pár szék meg egy asztal, a sarokban meg az ágyam. Néha hajlamos vagyok elfelejteni, milyen kopár tud lenni a valóság. Pár éve költöztem ebbe a Mecsek oldalába vájt barlanglakásba. Valójában az egész csak egy nagy, kb. 70 nm-es üreg. Régen tele voltam én is minden kacattal. Voltak képek a falon, díszek, TV, stb. Ezek mára már mind feleslegesek. A teljesen valósághű kiterjesztett valóság rendszer mindent a szemem elé vetít. Nem érdekes a fal színe, nem kell TV, nem kellenek képek, díszes bútorok, semmi. Csak a minimum. Egy ágy, egy asztal és pár szék. Még szép ruhákra sincs szükségem, hiszen mindenki AR szemüvegekben mászkál és a profilomhoz kapcsolt ruhát látja rajtam. Így aztán vettem 10 váltás QR kódokkal telepingált uniformist, azokat hordom, ahogy mindenki más is. Az emberek a nap elején felveszik a szemüvegüket és a nap végéig le sem veszik. Amit maguk körül látnak, az egy a meglévőre ráhúzott, programozott valóság. Sok olyan dolog vált mára hasztalanná, amit annak idején sokkra értékeltünk. Az örök panorámás szép ház, a szép bútorok, díszek, ruhák, ékszerek, csecsebecsék, mind mind értéktelen kacattá váltak. Az utolsó státusszimbólum talán az autó volt, de mióta mindenki önjáró autókat bérel az utazáshoz, ez sem jelent túl sokat. Mostanra a minimalizmus lett a menő. Földházak, lakókockák, és hasonlók. Az emberi kapcsolatokban is sok változást hozott az AR. Miközben szinte minden este összejárunk a haverokkal a szigeten, valójában már vagy egy hónapja nem találkoztam hús-vér emberekkel. A kollégáim és a barátaim a világ minden részén elszórva élnek. Valakiről azt sem tudom hol. Sőt, hogy őszinte legyek, azt sem tudom úgy néz-e ki a valóságban, mint a szigeten. Ilyen szigetek egyébként százával léteznek. Bevett szokás, hogy a cégek saját virtuális tereket tartanak fenn az alkalmazottaiknak. Ezzel jobban magukhoz kötik őket. A legtöbbjüknek nincs is valódi irodája. Tulajdonképpen csak papíron léteznek. Ma már nem is követelmény, hogy egy cég rendelkezzen telephellyel. Elég egy bankszámla. Annak idején azt hittem, azért lesz majd olcsóbb az élet, mert mindent 3D nyomtatóval gyártunk majd magunknak, így elég lesz a tervrajzokat, a szoftvert megvásárolni. Mostanra azonban valóban szoftverré váltak a tárgyak. Ki sem kell őket nyomtatni, hisz elég ha csak kivetítjük őket. Nagyot fordult a világ egy évtized alatt...
De mi ez a morajlás? Úgy látom a szállító drón meghozta az új akkupakkot. Valószínűleg az okosotthon rendszer automatikusan berendelte, mikor érzékelte, hogy tönkrement a másik. Talán még vissza is érek a meeting végére. Csak ne a Marsra kéne menni, abba a flancos lógó hotelbe...

#blog