Hogyan olvadunk össze a technológiánkkal?!

Egyszer azt hiszem Michio Kaku mondta, hogy azért nem kell tartanunk a mesterséges intelligenciától, mert az mi magunk leszünk.

Ha hihetünk Ray Kurzweil-nek, akkor bő 30 év múlva képesek leszünk arra, hogy tudatunkat egy számítógépbe töltsük fel, ami majd tovább szimulál minket. Így örök életre tehetünk szert, és lehetőségünk nyílik arra, hogy saját magunkat valamiféle szuperintelligenciává javítsuk fel. Charles Stross az Accelerando-ban az így feljavított emberiséget "elfajzott utódok"-nak hívja. Ez az a szuperintelligencia, amivé az emberiség válik a távoli jövőben. Nehéz elképzelni egy ilyen lényt. Igazából az sem egyértelmű, hogy lényekként, vagy egyetlen lényként kellene rá gondolnunk. Az emberek élete már most is erősen összefonódik a technológia vívmányai, az Internet, a mobilkommunikáció által. Vajon mennyire fonódna össze a digitalizált "emberek" léte, ha azok minden szinten képesek lennének megosztani gondolataikat, érzéseiket, emlékeiket? Ha az emberek képesek "egymás életét élni", idővel már tényleg nehéz lehet meghúzni a határvonalat két személy között.

Mindezeket olvasva valószínűleg sokak első reakciója az, hogy az agyam másolata az nem én vagyok. Attól én még ugyanúgy el fogok pusztulni, hogy egy másolatomat tovább futtatja valami szuperszámítógép (Charles Stross víziójában egy Matrjoska agy, ami egyfajta Dyson gömb). Ez logikus érvnek tűnik, de a váltás valószínűleg nem lesz ilyen éles. Ha mindez bekövetkezik, akkor valószínűleg az első lépés az agy-gép interfészek megjelenése lesz. Először csak az érzékelést leszünk képesek befolyásolni, majd a technológia egyre beljebb merészkedik az agyunkba, és lényünk egyre nagyobb része kerül át a felhőbe. Ide fogjuk tárolni az emlékeinket, érzéseinket, amiket újra és újra végigélhetünk. A gondolkodásunk egy részét is kiszervezhetjük a gyorsabb és pontosabb gépekre. Elképzelhető, hogy megjelennek olyan agyprotézisek, amik egy egy agyterület működését pótolják, mondjuk agyvérzés esetén. Akárhogy is, de folyamatosan agyunk egyre nagyobb része lesz digitális, míg végül a biológiai rész teljesen elkopik. Valójában talán észre sem vesszük a pontot, hogy mikor váltunk biológiaiból digitális lénnyé. Ha nagyon erőltetni akarjuk, talán felfoghatjuk ezt valami lassú halálként, ahogyan a fizikai testünk leépül, de akkor ez valami olyan furcsa elmúlás, amit észre sem veszünk. Sőt, igazából csak egyre jobban érezzük magunkat. Viszont ha ezt a képet kívánjuk fenntartani, már most, a biológiai testünkkel is bajban vagyunk, hisz életünk folyamán sejtjeink folyamatosan pusztulnak el, és helyüket új sejtek veszik át. Maguk a sejtek is anyagcserét folytatnak, így anyaguk folyamatosan cserélődik. Felnőtt korunkban nem azok vagyunk, akik csecsemőként. A testünk akkori anyagát már jó eséllyel lehúztuk a WC-n. Az a régi csecsemő, akik voltunk, már rég "meghalt", de mindebből nem sokat vettünk észre. A technológiával való összeolvadásunk is pont olyan folyamatos, és természetes lesz, mint a növekedésünk. Csecsemőből gyermekké, gyermekből géppé (vagy inkább szoftverré) növünk. Később pedig már eleve szoftverként születnek majd az emberek.

Végezetül egy mondat erejéig visszatérnék a bejegyzés kezdő gondolatára. Vajon tényleg nem kell félnünk a mesterséges intelligenciától, ha az mi magunk leszünk? Én azt gondolom, hogy noha potenciálisan ez a legpozitívabb "végállapot" az emberiség számára, egyben a legfélelmetesebb is. Egy mesterséges szuperintelligenciának (mint amilyen a Terminátor filmek Skynet-je) valószínűleg semmi késztetése arra, hogy ránk támadjon. Még az sem, hogy saját magát védje, hisz nincs életösztöne. Ellenben egy kellően aberrált szuperintelligenciává feltuningolt emberi lény talán mindannyiunk elképzelhető legszörnyűbb rémálma. Akárhogy is, csak rajtunk múlik, hová jutunk el …      

#blog